A telefonomhoz nyúlok, felhívom az Pösztöt, mert legyen akármilyen gyökér is sokszor, nagyon hasonló hozzám. Azon kevesek, sőt talán az egyetlen ember az életemben, akivel a mások által „beteges”-nek titulált dolgaimat is megbeszélhetem. Remegő hangon előadtam neki, a nyomorom, hogy haza akarok menni. Nyíltan megmondta, Ő ebbe nem folyik bele és talán én is jobban járnék, ha lelépnék innen a hátam mögött hagyva mindent. Elég talpraesett vagyok, valóban nem kell félteni, mert jól alkalmazkodom és eléggé tanulékony vagyok, de nem éreztem ezt megoldásnak. Feleslegesnek tartottam, hogy elutazzak és eltűnjek valahol Ázsiában, vagy Afrika fekete tájain. A vonat tűnt a legjobb megoldásnak a problémámra, gyors, biztos és a hangsúly itt leginkább a biztoson volt.

A tervem kezdett kikristályosodni bennem így egyre nyugodtabb lettem. Eltervezem hogyan is fogom eltölteni az utolsó napom. A testvérem akinél akkor voltam felkelt és munkába készülődött. Az előző napi buli nyomai még ott éktelenkedtek az arcán mikor kijött a konyhába. A cigarettám füstölgött és bágyadtan bámultam a szemébe. Megérezte, hogy baj van. Érdeklődött és valahol sejtette is mi a helyzet, ahogy azzal is tisztában volt, hogy semmit sem tehet igazán. A döntés az enyém!

Elmeséltem, mi zajlik éppen bennem, Ő is elmesélte, mi a motivációja, mi hajtja éppen előre és ha bármi van számíthatok rá. A buszmegállóba kivitt, még indulás előtt, de visszanézve az autóba egy olyan ember mosolyát láttam rám vetülni, akinek már épp az értékrendje, tisztában van a céljaival és ami a legfontosabb önmagával. Úgy búcsúztam el mint mindig, ha nem tervezem, hogy a jövőben látni fogom akitől elválok: „légy boldog!”

A váróban szinte érezték a benső vívódásom, az utasok többsége engem figyelt, még akkor is mikor egy ideje már ott ültem és a látványom megszokottá vált. Szomorú szemekkel bámultam a semmibe és a múltam morzsáiból szemezgettem. Semmi kedvem nem volt a jövő lehetséges képeivel szembesülni. Ámításnak éreztem az egészet, a remény egy újabb csalfa árulásának amibe nem szabad belelovalnom magam. Elég volt a csalódásokból.

Zötykölődve vitt a busz hazafelé, a táj mindig felvidít, szeretem, a természet szépségét, a napot, ahogy ezer féle színt fest az égre, a felhők bodorait, ahogy suhannak, vagy hullámok módjára fodrozódnak fehér, szürke széleik a kékségen. Most viszont üres az egész. Már nem látom benne amit eddig, valami változott és nem a kinti világban hanem bennem mélyen, nagyon mélyen. Telefonáltam mikor a végcélomhoz közel jártam. Apám jött elém autóval, benyomtam a zenét mint mindig, ha beszállok. Nem kérdezett, soha sem tudunk érdemben elbeszélgetni egymással, érezni nem érzett rajtam semmit, nyugodtan, békésen vitt a lakhelyünkre. Faltam egy pár falatot, és ültem vissza a kocsiba, de mostmár egyedül, mentem Pöszthöz, de leginkább a kislányt akartam látni.

A gyönyörű kis tündérem, fog leginkább hiányozni, nagyon hozzám nőtt ez a csöpp kis lény. Apaként tekintett rám, mindig pedig soha sem érdemeltem igazán ki tőle ezt a megtiszteltetést. A lakásban volt éppen aludt, az anyja nyitott nekem ajtót, én pedig beléptem és letettem az asztalra a „túrós megoldás” alapanyagait. Ez kettőnk közt már szinte rituálévá nőtte ki magát. Megcsináljuk ketten ezt a kaját egy fazékba és beülünk a gép elé mesét nézni, közben kajálunk. Most sem történt másképp, felkelt észrevett, hogy itt vagyok szaladt ki a konyhába, hatalmas mosollyal az arcán üdvözölt. Őszinte, az igazi makulátlan tisztaság példaképe. Nem játsza meg magát, értékel mindent amit csak kap, kinyilvánítja a véleményét és hangot ad a vágyainak is. Csodálatos jelenség ebben a beteg, félelmektől és kényelemtől eltorzult értékrenddel létező világban. Felüdülés a számomra ha vele lehetek. A mese végén még kért egy felolvasást a kedvenc könyvéből. Búcsúzóra fogtam, mert fáradt voltam, zúgott a fejem a sok gondolattól ami benne kavargott, így inkább fogtam magam és leléptem.

Otthon a szokásos kép fogadott, a szüleim a TV előtt kifejezéstelen arccal, az élet halvány jele sincs rajtuk. Siralmas látvány, egy gyors köszönést intéztem feléjük és mentem a szobámba intézni a dolgaimat ami még megmaradt. Utána néztem a vonat indulásának, ki is szúrtam egy pest felől jövőt. A lehető legjobb, mert egy nádas mellett megy el ami szinte közvetlenül a síneknél nőtt ki. Észrevétlenül el tudok rejtőzni, sötétedés után pedig már láthatatlan is vagyok. Csak pár lépés és már nem lesz visszaút, megyek haza! Vár a kis bolygóm, a nyugodt magányom, a kiszáradt vén fám, a fürge kis patak, az emlékek hosszú sora amiben megérte léteznem. Tekintetek, gesztusok, pillanatok, érzések, érintések, egy élet termése ami boldoggá tett, érdemessé az ittlétre, amiért eddig maradtam. Most mégis menni akarok. Azt hiszem a legjobb ha lefekszem aludni, még sok az időm a vonatig. Elterülök az ágyamon és mély álomba merülök, olyan képek, látvány és élethelyzetekbe amit nem reméltem.

Látom magam amint ülök a nádasban egy félig üres üveg borral a kezemben a másikban pedig egy cigi füstje csípi a szemem. A karomon szúnyogok vacsoráznak, ez lesz úgyis az utolsó, had maradjanak. A semmibe bámulok, a fejemben létezek már. A távolból a síneken megjelennek a várt fények, a mozdony kattogó zaja visszhangot ver bennem, jelzi hogy keljek fel. Talpra állok kinyújtom elgémberedett lábaimat, hirtelen kell mozdulnom, hogy reagálni se legyen ideje a vezetőnek. Biztosra akarok menni. A hatalmas vas gép, dübörögve közelít én pedig ugrásra készen várom, már majdnem itt van, mikor a fejemben Ibolya édes, vékony kis hangja szólal meg: „Dzsódzsim! Ne menj még! Én szeretlek!” Megtántorodom, mintha fejbe vertek volna, térdre esem. Látom a tetteim következményeit, a temetésemen ott van mindenki akit szerettem, akik számítottak rám és olyanok akiket még nem ismerek.

Anyám könnyes arca, ahogy értetlenül bámul a földben eltűnni készülő fadobozra. Nem érti hol rontotta el, miben hibázhatott, hogyan akadályozhatta volna meg ezt! Ezernyi kérdés ami felemészti, a bánat ami megkeseríti és megöli teljesen. Pár hónap múlva követ ő is engem, mert belerokkan szellemileg és fizikailag is az elvesztésembe. Nem ezt érdemelte tőlem.

A testvérem Pöszt arca, ahogy a keserű könnyei mossák, tudja jó helyen vagyok, talán még boldog is, de amit megszerettünk azon nehéz túllépni. Elment valaki akiben bízott és úgy érezte számíthat rá! Az első igazi barát, az első igazi szerelem, az első akivel meg oszthatta önmagát, az első testvér az életében. Most mégis egy összeroncsolt tetem csak ami a férgekhez készül ebédre. Nincs más már csak a remény, hogy tényleg haza ért!

Ibolya, ahogy tudatosul benne, hogy nem csinálhat többet már velem „túrós megoldást”, nincs több mese, sem bújás, elment az az ember akit elfogadott és egyenrangú félként kezelt saját magával. Nem érti az egészet, talán fel sem fogja igazán mi történt, csak érzi, hogy fáj. Mélyről jövő gyász és bánat marja a csöpp kis tiszta lelkét.

Maszi aki mindig velem volt a bajban, segített és pátyolgatott ha rászorultam. Támogatott és társam volt mindenben, úgy érezte egymás mellett van a helyünk, de ide már nem követhet. Egyedül maradt a feladatával s talán talál még az életben hozzám hasonlót, az mégsem én leszek, akivel kivont karddal rontunk ketten démonaink végeláthatatlan seregének! Cserben hagyta a társa akinek mellette volna a helye.

Timi, akivel sosem találtam a hangot, de mindig a testvéremnek éreztem. Sosem éreztem, hogy bízna igazán bennem mégis szeretett és szerettem. Furcsa kapcsolat a miénk mégis sokat kaptam tőle. Háta mögött pedig azok akik a tőle kapott érzéseim gyümölcseit szüretelték bőszen. Hálás arcok, akiken segítettem és segíthettem volna, ha nem futok el és nem adom fel.

A vagonok robogva futnak el mellettem, ahogy szemem előtt ezeket a képeket látom, megszorítom az üveg nyakát, karjaim széttárom, ahogy térdelek a durva kavicson, amik éle a térdembe vág. Hatalmasat üvöltök, valami felszabadul bennem s a boros üveget a vagonokra vetem! Durranva suhognak vissza felém a szilánkok, de sebet magamon sehol sem látok! Sebezhetetlennek tűnök, ideje mennem, a dolgom itt elvégeztem!

Felkelek hát a hideg kövekből s verejtékben úszó testem mozgásra bírom. A kocsihoz megyek szédelegve, csak ezt motyogom: „várj még rám egy kicsit otthon!” Felelősséggel tartozom azokért akiket megismertem és megszerettek. Túl sok van még bennem, hogy ilyen könnyen menjek! Rengeteget adhatok még, ha most nem adom fel, „hát ne tétlenkedj! Nézz vissza ember!” A sínek közt egy tetemet látok. Zug az, nem én vagyok. Ő akiben fejlődtem most kilép a fényre. Ideje felemelni arcát és megmutatni végre! Eleget vártam készen állok a létre! Léptem még bizonytalan, új itt még minden, mert új alapokat tettem le s nem Zugéra építettem. Egy valami azonban örök, ez pedig a család. Szent kötelék amit még a halál sem vág át.

Verejtékben úszva keltem s cseppet sem tűnt álomszerűnek a dolog, amit átéltem. Felelősséggel tartozom, mindenkiért akit „megszelídítettem”!

Rengeteg testvérem alszik még, de készüljetek mert mi már felkészültünk és megyünk! Megtalálunk benneteket ha szükségetek úgy kívánja és a bajban ott leszünk, mert eggyek vagyunk! Végezetül még talán csak annyit: „van élet a halál előtt!” Csak bízzatok és merjetek! Ideje ébrednetek!